Túlélési tanácsok kezdőknek és haladóknak - bentlakóknak és albérleteseknek, többek között az otthon lakók tanulságára.

Legyen az ember kolis vagy kintlakó, de mindenképpen közös mindkettőben, hogy vannak lakótársai. Én négy éven keresztül voltam ebben a „kiváltságos” helyzetben, hogy élvezhettem mások rigolyáit és persze ők is az enyémeket. Tehát ma a szobatársakról szól a  heti KolisKedd bejegyzése.

Biztos nekem is voltak rigolyáim, de általában hajlamosak vagyunk a mások gyengeségeit megjegyezni, mint a sajátunkat észrevenni. Elmesélek néhány sztorit a volt lakótársaimról.

Hát ami legelőször eszembe jut (ha nem is konkrétan lakótársról van szó), hogy volt egy szomszéd nénink, aki nem tudom, hogy milyen kapcsolatban lehetett a lakás tulajdonosával, akitől a lakást béreltük, de igencsak otthonosan érezte magát nálunk. Nem egyszer megtörtént, hogy teszek-veszek a lakásban, mire hallom hogy kopognak, megyek megnézni ki az, de mire az előszobába értem a szomszéd néni már bent volt... Első alkalommal szóltam, hogy nálunk nem ez a procedúra, mi van ha éppen egy szál semmiben vagyok zuhanyzás után, vagy öltözködés közben? Legközelebb viszont megint a kopp-kopp + benyitunk képletet alkalmazta. 

Ha már az előszobában tartunk: egyszer az egyik lakótársam próbálta meglepni valamelyikőnket: bebújt az előszobában található ágynemű tartóba és várt..., várt...,  amíg valaki hazajön és halálra tudja ijeszteni... szerencsére nem én voltam az aki előbb hazaért, de mivel általában nem számít arra senki, hogy valaki az ágynműtartóból ugrik elő, nagy hatása volt.

Az egyik nagybányai lakótársammal (Sz.Zs) kapcsolatos egyik legmeghatározóbb emlékem az, hogy egy piros tangát kapott ajándékba, és ebben nekünk is részünk volt, mivel néha abban közlekedett fel-alá a lakásban, és virított belőle a feneke, hát nem volt olyan sexy, mint ahogy azt ő elképzelte. Ha azt vesszük, hogy mind fiúk voltunk, akkor el lehet képzelni mit jelentett ez mind rá, mind pedig ránk nézve.

Tovább menve a női vonalon, T.A. – ról nem mindig lehetett eldönteni melyik nemhez tartozik, ugyanis mindig sok időbe került, amíg elkészült, általában 5-ször öltözött át, amíg megállapodott egy viselet mellett, szemceruzával (azt hiszem az volt) húzta ki a szemét, elnézést, ahogy ő fogalmazott: „kihangsúlyozta” azt néha, amikor szükségesnek találta. A hab a tortán, hogy egyik gyenge pillanatban (ezt már nem komolyan gondolva, de komoly következményekkel) kifestette a lábujjkörmeit barátnője körömlakkjával. Ez még nem is lett volna nagy baj, csak az kerülte el a figyelmét, hogy ez valami olyan cucc volt, amit nagyon nehezen lehetett lemosni, mindemellett valami foszforeszkálós lilás-rózsaszínes szemkápráztatós árnyalat volt. Így hát két héten keresztül villanyoltás után csak A. viritó körmei látszottak, sőt verték ki az ember szemét.

Szintén kicsit meglepő volt, amikor egyik reggel nem egyedül, hanem szobatársam társaságában ébredtem magam mellett az ágyban. Nem kell rosszra gondolni, csak a nagy matekezésbe nagyon belemerültek évfolyamtársával, és mivel már nagyon késő lett, nem ment haza a koliba az évfolyamtársa, hanem nálunk aludt. A gond csak az volt, hogy a lakótársam ágyán nem fértek el mindketten, ezért a szobatársam az éjszaka közepén átpóckolt hozzám...

Ami még említésre méltó az az újrafelhasználható zoknik esete, amikor lakótársaim K.L. és Sz.Zs 2 hónapos budapesti részképzésen voltak. A piszkos zoknik egyre csak gyűltek az ágy alatt, mire egyszercsak hirtelen elfogytak... hát mit volt mit tenni, kezdték a kört előlröl és az ágy alatti zoknikat „újrahasznosították”. El lehet képzelni, hogy milyan szaguk volt a végén....

A legjobbat a végére hagytam: nem nagyon van annál rosszabb, ha hajnali 8-tól van órád. Mivel Sz. B.- nél nagyon rezgett a léc a jelenlétek szempontjából, muszáj volt órára mennie. Ezért le is feküdt időben, beállított több ébresztőórat, hogy mindenképp be tudjon érni 8-ra. Mi a rendes segítőkész, lakótársai, gondoskodtunk arról, hogy biztosan beérjen, ezért előreállítottuk egy órával az összes órát ami a lakásban volt. B. hűségesen ment hétre órára, miközben meg volt győződve hogy nyolcra megy. Másnap mikor jött haza dühösen magyarázta, hogy kicsit sötét volt mikor ment az egytemre és egy órát kellett várjon, amíg megjelent az első évfolyamtársa, de előtte még ráordibált az egyik üzletnél a takarítónőre, mert még nem voltak nyitva... miközben nyolckor kellett volna nyissanak (habár csak hét óra volt).

Egyetemi éveim kaladosan teltek, sosem unatkoztunk, mindíg csinált valaki valami hülyeséget, valami emlékezeteset, biztos hasonlók becsúsznak azért mindenkinél az évek alatt és mentségünkre (illetve a lakótársaim mentségére legyen mondva) mind fiúk voltunk...

Neked milyen sztorid van a lakótársaidról?